Pár napja elgondolkodtam azon, hogy talán velem van a baj, amiért szinte egy férfi sem tud megfogni érzelmileg, talán túl magasak az elvárásaim. Ma pedig rátaláltam erre a cikkre, amit most megosztok, miszerint az intelligens emberek nehezebben találják meg a szerelmet. Sok igazságot találtam benne...
Nem egoizmusból írom ezt, de én intelligensnek gondolom magam, mind érzelmileg, mind értelmileg. A külsőségekkel például nem törődöm: nem kell, hogy egy pasi 180 magas legyen, hat kockával a hasán, méteres átmérőjű bicepszel, tricepszel, meg más egyéb "epsz"ekkel.
Csupán annyi kell, hogy ne legyen vékonyabb tőlem, és ne legyen igénytelen. 

A gond az elvárásaimmal valószínűleg a belsőnél van.
Ne legyen műveletlen, ne legyen beszűkülve a látóköre, ergo lehessen vele szinte bármiről beszélgetni.
Szorosan kapcsolódik az előzőhöz, hogy legyen intelligens, rendelkezzen választékos szókinccsel. Legyenek tervei, álmai, céljai a jövőre nézve.
Tudjak rá férfként tekinteni. Ne törődjön már annyit magával, mint egy ribanc.
Legyen érett. Ez alatt pedig azt értem, hogy ne higgye azt, hogy baromi menő dolog hetente - kéthetente leinni magát, mert egyáltalán nem az.
Tudjon meglepetést okozni. Ne legyen olyan primitív a gondolkodása, hogy tudjam, mit fog válaszolni.
Talán a legfontosabb, hogy szeresse az állatokat.

A filmekben és könyvekben minden olyan könnyed, és magától értetődő, de miért olyan nehéz szerelembe esni a valóságban? Miért jár annyi bajjal, kétséggel, tépelődéssel, elmélet gyártással, felesleges aggódással, és álmatlan éjszakával? És miért van az, hogy a magas IQ-val rendelkezőket állítólag nehezebben ragadja magával ez az érzés? Túl válogatósak, vagy realisták lennének? Túlságosan tudatosak, vagy okosak a szerelemhez?